1. fejezet

(Iza szemszöge)

- Anyu, hogy van? – kérdezte Zoe, mikor beléptem a szobába.
- Lefeküdt aludni- válaszoltam. - Nem akart, de alig állt a lában, szóval nem volt nehéz meggyőzni. Te hogy vagy?
- Jól leszek, majd idővel. És Te, minden rendben?
- Nem akartam kimondani azt, amit gondoltam, mert Zoet valószínűleg bántotta volna, hogy ennyire érzéketlen vagyok, így csak egy megrántottam a vállamat, és annyit mondtam: - Persze.
- Biztos? Ha beszélni szeretnél róla, velem bármikor...
- Nézd, neked sokkal nehezebb, szóval ezt inkább nekem kellene mondanom- válaszoltam ingerülten. Ha nem lett volna ennyire a gyásztól elvakult, Zoe tudta volna, mit gondolok. Legalábbis mindig így működött ez köztünk.
- Rendben, talán igazad van.

Nagyot sóhajtva indultam húgom mellé. Felhúztam a fotelből, az ablak mellé sétáltunk, hogy kilássunk az ablakon a tengerre, aztán átöleltem derekát, és csendben figyeltem a hullámzó vizet. Tudtam, hogy apánkkal is gyakran álltak itt, és szótlanul kémlelték a vizet.
-Nem lenne kedved valamihez?
- Nem kellene inkább neked is lepihenned? - Zoe nem nézett ki a legjobban. Bőre falfehér volt, szeme alatt karikák szürkéllettek ráadásul éppen csak megállt a lábán. Túl sokat dolgozott, de még a temetést is ő szervezte meg, ő készített elő mindent, az utolsó sírcsokorig. Nem lett volna szabad ennyire magára hagynom, gondoltam bűntudatosan.
- Nem. - Rázta meg a fejét. - Inkább csinálnék valamit, le kell kötnöm magam!
- Lemehetünk a partra sétálni, vagy mást szeretnél?
- Nem, a séta most tökéletes lenne, köszönöm.

A teraszajtón át indultunk a víz felé, csendben, egymásba karolva. Életünkben először nem tudtam, mit kellene mondanom neki. Amit érzett számomra lehetetlen volt. Az, akit én úgy szerettem, mint ő az apját - anyu - még élt, és még csak a lehetőséget sem adtam meg magamnak arra, hogy pánikba esve, halott anyám képét lássam magam előtt. Így hát mondtam azt, ami sablonos volt, de úgy éreztem igaz.
- Semmi baj nem lesz, ketten túl leszünk rajta, jó? Csak próbálj meg másra gondolni.
- Próbálok- sóhajtotta, miközben közelebb bújt hozzám. - Majd átvészeljük valahogy, tudom. Örülök, hogy itt vagy velem.
- És itt is leszek, ameddig csak szükséged lesz rám. - Igen, ebben biztos voltam. Nem volt ember, akit jobban szerettem volna, mint Zoet, ezért mellette volt a helyem.

Ahogy elértük a homokos részt, mindketten levettük a cipőnket, és úgy sétáltunk tovább a parton. Volt egy sziklásabb rész, nem messze, talán tízpercnyire a villától, ahova mindig kimentünk, önkéntelenül indultunk most is arra.
- Tudod, el sem tudom képzelni, hogy lesz tovább. Úgy értem a céggel. Nem túl nagy falat ez nekem? Már sokat gondolkodtam, ezen Apu betegsége alatt is, de nem is sejtettem, hogy ilyen hamar eljön ez az idő, mikor nekem kell irányítanom. Nem akarok csalódást okozni.

Egy pillanatig komolyan arra gondoltam, hogy hangosan is kimondom; "Már nincs kinek meg kell felelned." De nem tehettem ezt. Csak fájdalmat okoztam volna, de nem annak az embernek, aki megérdemelte volna.
- Nem vagy egyedül, ott az a rengeteg tanácsadó, meg ilyen-olyan vezetők... És senki sem fog csalódni benned, ebben biztos vagyok. Nézd, nem kell neked csinálni mindent. Egyébként sem neked való az az elnöki poszt. Majd kinevezünk valakit, te pedig folytathatod a munkádat, amit eddig csináltál. Szeretsz szervezkedni, tudom, és neked is való, de nem irányíthatsz egy ekkora vállalatot tapasztalat nélkül. - Hihetetlen ez a nő, komolyan! Még egy vállalat vezetését is magára vállalná. - Akármennyire nem akarod, a dolgoknak változniuk kell...
- Igazad van, de nem adhatjuk csak úgy oda akárkinek az elnökséget, elvégre is ez egy családi vállalat... De… talán tényleg keresni kellene valakit. De a részvényektől nem válhatunk meg, az utolsó szó a miénk marad! Kell, hogy legyen beleszólásunk a dolgokba! – Sorolta kikötéseit lendületesen.
- Nem is adjuk oda senkinek, tudom, mennyit jelent neked. De majd aláíratunk mindenkivel mindenféle papírt és megoldjuk... Nyugodj el, nem veszíted el az irányítást - tettem még hozzá egy gúnyos mosoly kíséretében.
- Köszi. - Öltött rám nyelvet. - Abban biztos voltam, hogy nem lesz gond. Nincs olyan dolog, amit ne tudnák megoldani együtt.
- Így van- helyeseltem.
Mikor Zoe megpróbált elsunnyogni egy nagy ásítást, nem tettem szóvá, helyette felálltam, aztán kezénél fogva őt is felhúztam a szikláról, ahol eddig ültünk. Ideje volt őt is ágyba küldeni.
- Hékás! Hova cipelsz? - Próbált megállásra késztetni. - Van valami új terved, hogy mit csináljunk? -. Csillant fel a szeme.
- Hát persze, hogy van! Ismersz. - Villantottam felé egy cinkos mosolyt. Egészen addig mosolygott ő is, míg rá nem jött, hogy a szobájába vittem. Ott aztán erőtlenül tiltakozni kezdett.
- Ezt nem gondolhatod komolyan! – Duzzogott. - Mondtam, hogy nem vagyok fáradt. Komolyan.
- Ó, de még milyen komolyan gondolom! És most leveszed ezt a borzalmas kosztümöt, és lefekszel aludni!
- A kosztümtől szívesen megválok. - Indult meg a fürdő felé, de még kidugta a fejét az ajtón. - Alkut ajánlok. Mi lenne, ha elégetnénk? Süssünk rajta mályvacukrot! Na, na? Majd utána lefekszek aludni.

Kiborít ez a lány, morogtam magamban, de hangosan egy szót sem szóltam. Megvetettem az ágyat, felráztam a párnákat, aztán vártam, hogy visszatérjen. Mikor visszajött az alvós cuccában – egy piros-fekete kockás bokszerben, és egy fehér trikóban - belöktem az ágyba ráhúztam a takarót, aztán mellé ültem, és simogatni kezdtem a haját.
- Gondolom, most akkor nem áll az alku?! Itt maradsz velem egy darabig?
- Persze, maradok. - Vigyorogtam. - Még öt percig, amíg elalszol.
- Rendben. - Ásított egy nagyot, aztán pár perc múlva már aludt is.


***

(Zoe szemszöge)


A temetést követő napon kipihenten keltem ki az ágyból. Az első utam a fürdőbe vezetett, ahol vettem egy forró zuhanyt. Kifelé jövet a szekrényből előszedtem egy farmert és egy trikót, majd az ajtóban egy papucsba bújva elindultam a földszintre egy kávéért.

A lépcsőn menet a képeket néztem falon, amikről a családtagok mosolyogtak vissza rám. Itt volt Anya, Iza, én, és Apa is. Ezek a képek még akkor készültek, amikor az egyik nyáron rá voltam kattanva a fotózásra. Rengeteg pillanatképet készítettem – amik megtöltöttek több dobozt is - emberekről és a természetről is.

Egy nap rajtakaptam Apát, amikor könyökig belemerült az egyik ilyen dobozomba, és szorgosan pakolt ki képeket maga mellé egy kis kupacba. Olyan pontosan fel tudtam idézni az arcát és a hangját, ahogy lelkesen ecsetelte, hogy ő csak arra gondolt, hogy kirak pár képet a lépcsőhöz a falra, hogy ne legyen olyan sivár az a felület, mintha az elmúlt pár percben történt volna.

Ennek az emléknek a hatására, megjelent egy mosoly az arcomon, és így léptem be a konyhába, ahol már Anyu és Iza egy-egy bögre mellett beszélgettek.
- Jó reggelt! – köszöntem nekik, és ahogy elmentem mellettük, adtam egy puszit az arcukra. Jó volt őket itt látni, magam mellett, csak jobb lett volna, ha nem ilyen gyászos alkalomból gyűlünk össze.
- Jó reggelt – válaszoltak.
- Kipihented magad? – kérdezte Iza mosolyogva.
- Meglepő módon, igen. És ti? – Néztem először Izára, majd Anyára.
- Jól aludtam. – Vonta meg a vállát Iza.
- Hát, ha ki tudtad aludni magadat öt óra alatt- tette hozzá anya.
- Miért? – Néztem fel a bögre mögül. – Mit csináltál olyan sokáig? – vontam kérdőre nővéremet.
- Nem lényeg. - Volt vállat.
- Ez nem válasz, tesó! Mi a baj? Miért nem aludtál? – kaptam rá a témára, és elhatároztam, hogy addig nem tágítok, míg ki nem húzom belőle a választ.
- Ó, szálljatok le rólam! Egyébként sem szoktam tízig aludni.
- Odáig rendben is van, de ilyen keveset sem szoktál aludni. – Egyre jobban idegesített, hogy miért nem mondja el mi bántja, és hogy ilyen önfejű. Miért kell harapófogóval kihúzni belőle mindent?! Nem értem ezt a nőt, nem egyszerűbb, ha kiböki, mi van?
- Nyilván nincs valami rendben– folytattam a faggatást
- Minden tökéletesen rendben van– pufogott tovább. – Egyszerűen csak nem volt kedvem aludni! Semmi baj nem lenne, ha Anyu nem ellenőrizgetné a 21 éves lányait! – Azzal lecsapta a kezében tartott bögrét, és kiviharzott a konyhából.
- Hát, Izát meg mi lelte? – néztem kérdően Anyura.
- Rosszabbul viseli, mint amennyire láthatjuk rajta. Ikrek vagytok, de nem mindenben kell megegyeznetek...
- Meglehet, majd kifaggatom. Ha nem bánod, megyek és megkeresem. – Néztem bocsánatkérően Anyára. Úgy éreztem, hogy meg kell tudnom, mi bántja Izát.

Anya csak szelíden mosolygott, és a fejével intett az ajtó irányába, miközben a bögrét a szájához emelte, így a szóbeli válaszát meg sem várva, indultam Iza megkeresésére. A nappalin átvágva igyekeztem elérni a célom, ami nem más volt, mint Iza szobája, mert reméltem, hogy ott találom. Ahogy a kanapét kerültem, kipillantottam a kertbe, és meglepetésemre Iza ott ült a medence szélén a lábát lógatta, és valamin nagyon elgondolkodott. A nappaliból nyíló ajtón kiléptem a friss levegőre, és csendben mellé lopóztam. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy csak akkor vette észre, hogy ott vagyok, mikor mellé ültem és belé karoltam.
- Mi a baj? De most komolyan? Apa? – találgattam.
- Nem akarok erről beszélni. Inkább azt mond meg, hogy mit fogunk ma csinálni?
- Ugye, tudod, hogy ezt nem fogom ennyiben hagyni?! – sóhajtottam fel. – Mihez lenne kedved? Tényleg, Anya meddig marad? – néztem rá kérdőn.
- Nem kérdeztem, hogy hagyod-e vagy sem. Semmit sem tudsz kiszedni belőlem, amit nem akarok elmondani. – Kihúzta a karját a kezemből, és hanyatt feküdt a kőre. – Azt beszéltük, hogy a hét végéig.
- Hát, az hamarosan itt van, szóval, kellene addig valami közös program. Mit csináljunk? Mi lenne, ha tartanánk egy csajos napot? Olyan pizsis, csokis, mozis anya-lányai napot. Szerintem mindannyian megérdemlünk egy kis vidámságot, a történtek után– hadartam el a gondolataimat, közben a lábamat pihentettem a medence vízében, mondandóm végén Iza arcát figyelve.
- Nem hinném, hogy jól venné ki magát, hogy ha mások azt látnák, hogy bulizgatunk... Engem nem érdekel egyébként, de Ti nem veszítek ilyen könnyen- válaszolta unott hangon.
- Tojok rá, hogy ki mit gondol. - Pattantam fel ültemből. - Nehogy már ők mondják meg, hogy mit tegyek és mikor, csak el tudom már dönteni... - halkultam el. - Nem tud érdekelni, hogy mit gondolnak, én csak szeretném jól érezni magam veletek. - Néztem kérlelően Izára.
- Tőlem! - flegmázott. - Csak mondjátok meg, mikor, hol, és mit fogunk csinálni. Most pedig, bocsáss meg, de lelépek.
- Most mi van? - Kaptam el induló nővérem karját, és magam felé fordítottam. - Iza, mi a baj? És ne merd nekem azt mondani, hogy semmi, mert nem tudom, mit csinálok veled. Nem vagy te ilyen, mi bánt? - hadartam el egy szuszra, ezzel elkerülve azt, hogy közbe vághasson.
- Jó, akkor nem mondom, hogy semmi! Nézd, egyszerűen csak nem tudok egy helyben megülni, úgyhogy... Elviszem a terepjárót, majd jövök!
- Jól van, a kulcs tudod, hol van, de Iza! – Megvártam, míg visszafordult. - Telefont vigyél, kérlek. Csak, ha van valami, elérjünk. - Biccentett felém, aztán eltűnt a házban.

Egy darabig még ácsorogtam a medence szélén, és néztem az üvegajtót, ahol az előbb tűnt el nővérem. Pár perc elteltével én is a ház felé indultam. Attól, hogy Iza elment Anya ott volt valahol, ezért meg akartam keresni, hogy elszórakozzunk ketten.
A konyhába érve találtam egy papírt, amin Anyu írását olvasva megtudtam, hogy mivel szeretett volna minket magunkra hagyni, hogy nyugodtan beszéljünk, elment a városba körülnézni.
- Szuper– dünnyögtem magam elé, miközben ismét a kávéskancsó felé nyúltam, hogy még több koffeint juttassak a szervezetembe. Anyu szándéka olyan jól bejött, hogy totál egyedül maradtam, persze nem hibáztattam, jó szándékkal tette.
- De mi a szöszt fogok itthon egyedül csinálni?- Dőltem neki a pultnak, a kávéval teli bögrét szorongatva.

A maradék lötty felhörpintése után úgy döntöttem, hogy én sem maradok itthon, mivel szemmel láthatóan nem sok mindenkivel tudnék beszélgetni. Azért annyira meg nem súlyos a helyzet, hogy magammal folytassak eszmecserét. Inkább a szobámba indultam, hogy átöltözzek valami szolid kosztümbe, és benézzek az irodába. A gyors ruhaváltás után, egy-két papírral a kezemben indultam a garázsba.
Az ajtóban megtorpantam, mert el is feledkeztem arról, hogy milyen sok jármű bújik meg itt. A luxuskocsiktól kezdve mindenféle jármű parkolt benn. Csak az egyik terepjáró hiányzott, amit Iza vitt el nem sokkal ezelőtt. Odasétáltam az egyik Volvóhoz, arra esett a választásom. Még Apától kaptam szülinapomra, mert azt hallotta ez az egyik legbiztonságosabb autó, és úgy volt vele, ha már kocsikázni akarok, akkor egy kevésbé veszélyes autóval tegyem.
Nem telt bele egy percbe sem, és már a garázsajtón gördültem ki.

Prológus

Utáltam azt a felhajtást, amit körülöttünk csaptak. Az emberek azt hitték, nincs érdekesebb, mint azok az emberek, akiket egy milliomos hátrahagyott. Nem tudtam elviselni, hogy úgy kezeltek minket… nem, az volt a bajom, hogy nem adták meg a kellő tiszteletet. Jogunk lett volna békésen, nyugodtan elbúcsúzni, még akkor is, ha… én nem akartam elbúcsúzni.
Furcsa volt ott ülni egy hatalmas fekete, lesötétített ablakú limuzin hátsó ülésén, Anya és Zoe között. A felfordulás közepette úgy éreztem, mindketten rám támaszkodtak, mert azt hitték, hogy én jobban bírom a fájdalmat, mint ők. Nem tudom, mennyi volt ebből az igazság, mert ami fájdalmat éreztem, szinte semmi lehetett az övéikhez képest.
Olyanok voltunk most, mint amilyenek soha az előtt. Családnak látszottunk. Egy anya; aki fiatal és gyönyörű, és az iker lányai. És az eltemetett apa… Nem voltunk ilyen közel egymáshoz, amennyire fel tudtam idézni az emlékeimet. A szüleim egykor szerelmesek voltak, de nem tudtak együtt élni. Még akkor sem, amikor kiderült, hogy anyám terhes lett. Nem jöttek ki, ezért úgy döntöttek, külön folytatják az életüket a szülés után, de a dolgok megváltoztak. Két baba született. Zoe és én.
A lehető legbutább döntést hozták meg. Azt hihették, ha mindketten nevelnek egy gyereket a kettőből, nem lesz olyan fájdalmas. De mintha minket nem vettek volna figyelembe…
Szerettem a húgomat; a távolság ellenére is jó testvérek, és legjobb barátok lettünk, szerettem az anyámat, mert mindig gondoskodott róla, de apámat nem tudtam elfogadni. Az én világomban egy apának feladata volt; összetartani a családot.
Anya könnyei vállamra hulltak, míg másik oldalamon Zoe szorosan mellettem ült, és a kezemet szorongatta. Nem tehettem mást, minthogy őket vigasztaltam.
***
Egy kicsit mind fellélegeztünk, mikor az autó végre begördült a villa udvarára. Itt már senki sem zaklathatott bennünket. A házba érve első dolgom volt Anyát felkísérni a vendégszobába, és ágyba parancsolni. Mást úgysem tehettem, és rá is ráfért már az alvás.
Mikor elaludt, adtam egy puszit a fejére, elrendeztem a szobában a holmiját, és elindultam, hogy megkeressem hátrahagyott húgomat.
Apánk könyvtárában találtam rá…

~.~.~.~.~

Sosem értettem, miért kell ekkora felhajtást csinálni egy temetés miatt. Igazából az emberek felét talán, ha kétszer láttam életemben, és most mind itt sündörög körülöttünk, és a részvétüket nyilvánítják. De minek?! Nem is ismerték Apát. Miért nem elég, ha csak azok vannak jelen, akiknek tényleg jelentett valamit?
Akik ismerték valamennyire, azok tudhatták, hogy teljesen felesleges ez a sok cicoma, mert ugyan volt mit a tejbe aprítanunk, azért mégsem szórta két kézzel a pénzt. Sohasem szerette, ha ő volt a középpontban. Szétnézve csupa olyan embert láttam, akiket inkább a kapzsiságuk hajtott ide, mint sem a részvét. És az hiányzik a legkevésbé, hogy a dögkeselyűk megrohamozzanak, hozományra várva.

A limuzinba hárman ültünk be a temetés után; Anyu, Elizabeth és én. Hazafelé a kezemet, Iza kezébe csúsztattam, úgy bámultam ki az ablakon. Furcsa volt velük lenni, persze, pozitív értelemben. Jó volt, hogy ott voltak nekem, mert nem voltam benne biztos, hogy magam átvészeltem volna. Sokszor voltam egyedül, szerettem is a magányt, de nem akkor. Akkor semmiképpen sem. Megbolondultam volna, túl szokatlan volt Apa nélkül az élet.
Izát és Anyát elnézve meg kellett állapítanom, hogy őket is kifárasztotta ez a nap, mindannyiunkat megviselt. Iza tartotta magát leginkább, irigyeltem is, hogy van annyi lelki ereje, hogy ne mutassa ki fájdalmát, és minket vigasztaljon.
Nagyon örültem annak, hogy velem voltak, és hogy Iza ezek után a gyászos napok után is velem marad, legalábbis egy ideig. Attól függetlenül, hogy nem egy helyen éltünk - ő Anyuval Kanadában, mi pedig Apuval Los Angelesben -, majdhogynem elválaszthatatlanok voltunk. Nyaranta több hetet töltöttünk együtt. Jól kijöttünk, nem csak a testvérem, hanem a legjobb barátnőm is. Sosem volt olyan dolog, amiről ő ne tudott volna. A távolság nem akadály számunkra…
***
Arra eszméltem fel, hogy az limuzin megállt. Hazaértünk.
Lassan másztam ki a hátsó ülésről, csak néztem, ahogyan Iza Anyával az oldalán besétált a házba, hogy felkísérje őt lepihenni.
Kicsit vonakodva indultam el a bejárat felé, hisz' a házban minden apára emlékeztetett. Mindenről egy emlék jutott eszembe, nem hiába, mindennek története volt.
Nem is néztem merre tartok, a lábam automatikusan a dolgozószoba felé vitt. A helyiségbe belépve még inkább megrohamozták elmémet az emlékek. Magam előtt láttam, ahogy Apa bőrfotelében ücsörög, és épp egy könyvet olvas, vagy az egyik üzlettársával diskurál az aznapi igazgatósági ülésről, ahogy a szemüvegét leemeli az orráról, és halántékát masszírozza, közben pedig ráncolja a homlokát a nagy gondolkodás közepette.
Ezen az emlékképen önkéntelenül is egy mosoly jelent meg az arcomon. A szoba közepére sétáltam, ott körbe fordultam, végignézve a polcokon, amiken az a rengeteg könyv sorakozott, amik az évek során halmozódtak fel. Az íróasztalt megkerülve beleültem a nagy fotelbe, aztán a falapra könyökölve merengtem tovább. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és Iza sétált be rajta…