Prológus

Utáltam azt a felhajtást, amit körülöttünk csaptak. Az emberek azt hitték, nincs érdekesebb, mint azok az emberek, akiket egy milliomos hátrahagyott. Nem tudtam elviselni, hogy úgy kezeltek minket… nem, az volt a bajom, hogy nem adták meg a kellő tiszteletet. Jogunk lett volna békésen, nyugodtan elbúcsúzni, még akkor is, ha… én nem akartam elbúcsúzni.
Furcsa volt ott ülni egy hatalmas fekete, lesötétített ablakú limuzin hátsó ülésén, Anya és Zoe között. A felfordulás közepette úgy éreztem, mindketten rám támaszkodtak, mert azt hitték, hogy én jobban bírom a fájdalmat, mint ők. Nem tudom, mennyi volt ebből az igazság, mert ami fájdalmat éreztem, szinte semmi lehetett az övéikhez képest.
Olyanok voltunk most, mint amilyenek soha az előtt. Családnak látszottunk. Egy anya; aki fiatal és gyönyörű, és az iker lányai. És az eltemetett apa… Nem voltunk ilyen közel egymáshoz, amennyire fel tudtam idézni az emlékeimet. A szüleim egykor szerelmesek voltak, de nem tudtak együtt élni. Még akkor sem, amikor kiderült, hogy anyám terhes lett. Nem jöttek ki, ezért úgy döntöttek, külön folytatják az életüket a szülés után, de a dolgok megváltoztak. Két baba született. Zoe és én.
A lehető legbutább döntést hozták meg. Azt hihették, ha mindketten nevelnek egy gyereket a kettőből, nem lesz olyan fájdalmas. De mintha minket nem vettek volna figyelembe…
Szerettem a húgomat; a távolság ellenére is jó testvérek, és legjobb barátok lettünk, szerettem az anyámat, mert mindig gondoskodott róla, de apámat nem tudtam elfogadni. Az én világomban egy apának feladata volt; összetartani a családot.
Anya könnyei vállamra hulltak, míg másik oldalamon Zoe szorosan mellettem ült, és a kezemet szorongatta. Nem tehettem mást, minthogy őket vigasztaltam.
***
Egy kicsit mind fellélegeztünk, mikor az autó végre begördült a villa udvarára. Itt már senki sem zaklathatott bennünket. A házba érve első dolgom volt Anyát felkísérni a vendégszobába, és ágyba parancsolni. Mást úgysem tehettem, és rá is ráfért már az alvás.
Mikor elaludt, adtam egy puszit a fejére, elrendeztem a szobában a holmiját, és elindultam, hogy megkeressem hátrahagyott húgomat.
Apánk könyvtárában találtam rá…

~.~.~.~.~

Sosem értettem, miért kell ekkora felhajtást csinálni egy temetés miatt. Igazából az emberek felét talán, ha kétszer láttam életemben, és most mind itt sündörög körülöttünk, és a részvétüket nyilvánítják. De minek?! Nem is ismerték Apát. Miért nem elég, ha csak azok vannak jelen, akiknek tényleg jelentett valamit?
Akik ismerték valamennyire, azok tudhatták, hogy teljesen felesleges ez a sok cicoma, mert ugyan volt mit a tejbe aprítanunk, azért mégsem szórta két kézzel a pénzt. Sohasem szerette, ha ő volt a középpontban. Szétnézve csupa olyan embert láttam, akiket inkább a kapzsiságuk hajtott ide, mint sem a részvét. És az hiányzik a legkevésbé, hogy a dögkeselyűk megrohamozzanak, hozományra várva.

A limuzinba hárman ültünk be a temetés után; Anyu, Elizabeth és én. Hazafelé a kezemet, Iza kezébe csúsztattam, úgy bámultam ki az ablakon. Furcsa volt velük lenni, persze, pozitív értelemben. Jó volt, hogy ott voltak nekem, mert nem voltam benne biztos, hogy magam átvészeltem volna. Sokszor voltam egyedül, szerettem is a magányt, de nem akkor. Akkor semmiképpen sem. Megbolondultam volna, túl szokatlan volt Apa nélkül az élet.
Izát és Anyát elnézve meg kellett állapítanom, hogy őket is kifárasztotta ez a nap, mindannyiunkat megviselt. Iza tartotta magát leginkább, irigyeltem is, hogy van annyi lelki ereje, hogy ne mutassa ki fájdalmát, és minket vigasztaljon.
Nagyon örültem annak, hogy velem voltak, és hogy Iza ezek után a gyászos napok után is velem marad, legalábbis egy ideig. Attól függetlenül, hogy nem egy helyen éltünk - ő Anyuval Kanadában, mi pedig Apuval Los Angelesben -, majdhogynem elválaszthatatlanok voltunk. Nyaranta több hetet töltöttünk együtt. Jól kijöttünk, nem csak a testvérem, hanem a legjobb barátnőm is. Sosem volt olyan dolog, amiről ő ne tudott volna. A távolság nem akadály számunkra…
***
Arra eszméltem fel, hogy az limuzin megállt. Hazaértünk.
Lassan másztam ki a hátsó ülésről, csak néztem, ahogyan Iza Anyával az oldalán besétált a házba, hogy felkísérje őt lepihenni.
Kicsit vonakodva indultam el a bejárat felé, hisz' a házban minden apára emlékeztetett. Mindenről egy emlék jutott eszembe, nem hiába, mindennek története volt.
Nem is néztem merre tartok, a lábam automatikusan a dolgozószoba felé vitt. A helyiségbe belépve még inkább megrohamozták elmémet az emlékek. Magam előtt láttam, ahogy Apa bőrfotelében ücsörög, és épp egy könyvet olvas, vagy az egyik üzlettársával diskurál az aznapi igazgatósági ülésről, ahogy a szemüvegét leemeli az orráról, és halántékát masszírozza, közben pedig ráncolja a homlokát a nagy gondolkodás közepette.
Ezen az emlékképen önkéntelenül is egy mosoly jelent meg az arcomon. A szoba közepére sétáltam, ott körbe fordultam, végignézve a polcokon, amiken az a rengeteg könyv sorakozott, amik az évek során halmozódtak fel. Az íróasztalt megkerülve beleültem a nagy fotelbe, aztán a falapra könyökölve merengtem tovább. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és Iza sétált be rajta…